A fagyott levegő hirtelen izzóba csapott át. A feszültséget harapni lehetett.
-Kicsim. El kell fogadnod. -sóhajtott anyja.
-De én nem akarok még férjhez menni! Egyáltalán kihez akartok hozzáadni? MÉG TÚL FIATAL VAGYOK!- kiáltotta Ailee és rácsapott az asztalra, mire a porcelánedények hangos csörgéssel emelkedtek föl majd estek vissza. A két szülő először csak meglepett pillantásokat vetettek lányukra, kitől az ilyesfajta tiszteletlenség nem volt megszokott.
-Nem engedheted meg ezt a hangnemet velünk szemben!- kiáltott rá apja.
-De hát nem kényszeríthettek bele egy érdekházasságba! -tette kezeit arcára kétségbeesetten.
-De igen, megtehetjük. -állt föl apja is. Ailee anyja megfogta a férfi csuklóját és oda súgott neki valamit, mire a dühös apuka arca ellágyult. -Sajnálom. -ült le végül.- De ez az egyetlen lehetőségünk. Kérlek értsd meg. A cégem a bukás szélén áll. Az egyetlen kiút a totális csődből, az az, hogy hozzáadlak a konkurens cég fiához, így egyesítve a két vállalkozást.- könyökölt az asztalra, majd arcát kezeibe temette. -Mindig is azért dolgoztunk annyit, hogy meglegyen mindenetek. De most mégis rá kell, hogy kényszerítselek. -hangja elcsuklott, arcát nem emelte föl kezei közül. Ailee akkor döbbent rá. Apja sírt.- Tudom, hogy még csak most végezted el a középiskolát, és azt is tudom, mennyire gyerekes vagy. Viszont azt is tudom, hogy a jég hátán is megélnél. Lélekben talán még nem vagy kész rá, de egyelőre annyi is elég lenne, ha eljegyeznétek egymást. Idővel a szerelem is megjönne. Hidd el. -folytatta a férfi elhaló hangján.
-Ez túl hirtelen jött. Kérlek, hagyjatok nekem egy kis időt. - nézett a lány édesanyjára, aki egy aprót bólintott, míg a mellette ülő karját simogatta nyugtatásképp.
A lány fölrohant a szobájába. Az ajtót próbálta nem becsapni maga mögött, de az idegességtől megfeszült izmai nagyobb erőt fejtettek ki a tárgyakra, mint ő azt szerette volna. Hátát nekitámasztotta a lakkozott fa nyílászárónak, majd lassan leereszkedett guggolásba. Csak akkor vette észre, hogy milyen gyorsan dobog a szíve.
Félt.
Izgult.
Kétségbe volt esve.
Tanácstalan volt.
Ezeregy gondolat cikázott fejében, mik nem akartak köddé válni. Egyre többen és többen lettek.
Gyermeklelkű önmaga nem tudta követni a dolgokat, mik oly hirtelen zuhantak rá.
Férjhez menni? Semmiképp nem akart.
Főleg nem egy olyan férfihoz, akit még életében nem látott. Valószínűleg egy munkamániás és kiállhatatlan személy. Másként nem tudta elképzelni.
Viszont akárhogy is bogozta, a családjában megszokott volt az érdekházasság. Egy befolyásos és nagy múltú család tagja volt, ahol a szülein kívül szinte mindenkit a pénz miatt házasítottak. A szülei házassága csak azért nem lett érdekből, mert ők már azelőtt egymásba szerettek, hogy a két család ebből üzletet csinált volna.
De mégis...
Semmit sem segített rajta a tudat, hogy nincs egyedül. Szülei már kiskorában megfogadták, hogy a lányuk választ férjet magának, és nem ők. Mérges volt és sikítani tudott volna. Ki akarta kiáltani a világnak azt, ami a legjobban nyomta a szívét. De nem tehette. Egyedül ült a sötétben, míg könnyei keretezték arcát.
Addig sírt, míg lelkét könnyebbnek nem érezte. Az este további részét az ablak párkányán ülve, a kinti világban elmerülve töltötte. Azon az éjszakán nem jött álom a szemére, de nem is bánta. Csak túl akarta tenni magát a dolgokon. Feldolgozni, majd aztán beletörődni. Már csak ezt tehette, hiszen a szülei, és a saját élete függött ettől.
-Jó reggelt kicsim. -nyitott be hozzá anyja kora reggel.
-Oh, már reggel van? Észre sem vettem. -nézett rá lánya.
-Pedig most is az ablakon néztél ki.. -csodálkozott a nő.
-Inkább csak bambultam. -fogta a fejét Ailee, majd felszisszent.
-Drágám, valami baj van?
-Nincs. -rázta a fejét a lány. -Csak fáj.. -mutatott a homlokára. Anyja közelebb lépett, akkor látta meg lánya vörös, duzzadt szemeit.
-Kincsem! Te nem aludtál? -ijedt meg.
-De.. talán. Vagyis... Nem tudom. Nem hiszem. -nézte újra a messzeséget. Anyja sírva kapta kezét a szájához. Nem akarta, hogy az egyetlen lánya szenvedjen. Nem csak Aileenak fájt... neki is.
-De eldöntöttem. -nézett újra a nő szemébe. -Elfogadom és hozzámegyek, akárki legyen az. Mesélnél róla? -Anyja visszanyelte az újabb könnyeket, a kint rekedteket pedig letörölte majd lassan leült lánya mellé és átölelte.
-Köszönjük. -súgta fülébe, majd hosszú percek után elengedte őt. -Nos, hol is kezdjem. Egy fiatal, kínai fiú.
-Kínai? -vágott a szavába Ailee.
-Igen. De nyugodj meg, nagyon jól beszél koreaiul, hisz itt élnek már évek óta.
-És hogy néz ki?
-Magas, barna hajú és nagyon vékony. Habár izmosnak mondanám.. -gondolkodott el az anyja.
-Mi a neve?
-Azt sajnos nem tudom. De van egy öccse, aki Jihooval éppen egy idős.
-Mi? Komolyan? Nem lehet! -ugrott fel a lány. Azt, hogy örömében, vagy csak a meglepődés miatti reflexből csinálta, ő sem tudta. Arca kifejezéstelen volt és már nem volt képes grimaszolni sem a fáradtságtól. Azonban szíve elárulta érzéseit. Habár még mindig tartott a dologtól, részben megnyugodott.
-Szerintem én most lemegyek apádhoz és elmondom neki a hírt. Szegény egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjszaka... habár te sem. Pihenj le te is. -adott arcára egy puszit anyja, majd sietősen kiviharzott a négy fal közül.
Ailee levetette magát az ágyra, majd gondolataiba merült. Nem volt sok ideje rá, hiszen hamar elragadta az álom. Ajkából azonban még egy utolsó mondat kiszökött.
-Kris... Te vagy az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése