Fehérségbe burkolózott kora reggelre a külváros. A vattacukor szerű hó egész éjszaka szakadatlanul hullott, míg be nem terített minden egyes apró zugot. Az ember lehelete fehér füstként szállt magasra, az arcok pedig kipirultak. Habár az utak alig voltak járhatóak, mégis örült mindenki. Az első hó. Boldog gyerekek szánkóztak a közeli domboldalon, vidám emberek siettek egyik helyről a másikra. Ez a hatalmas víztömeg sem tántoríthatta el őket attól, hogy útra keljenek. Sőt... Élvezték.
Csak egyetlen ember kelt ma is bal lábbal.
Ailee zihálva ült föl ágyán. A saját heves levegővétele ébresztette fel. Szíve még mindig a szokásosnál is szaporábban dobogott, míg tüdeje nem kapott elég oxigént. Mintha álmában valaki fojtogatta volna. Mintha... ma más lenne az egész szervezete.
Percek leforgása alatt vissza állt légzése is és szívverése is a rendes ütemére. Azonban az a furcsa álom, ami bevillant neki hirtelen, még mindig magában tartotta gondolatait.
Annyira valóságos és életszerű volt az egész, hogy ha nem lett volna tudatában annak, hogy csak álmodta, egész biztosan elhitte volna.
Kissé csalódottan a hajába túrt, mi most is úgy nézett ki, mintha egy fészek lenne a fején. Fölállt és rendbe szedte magát. De az a furcsa álom csak nem hagyta nyugodni. Túlságosan is érdekelte.
Míg öltözött, a nő kilétén törte a fejét. Amíg fésülködött, a szabályokat vette sorra. És amíg a konyháig elért, az egész sötét helyiséget elemezte. Újra és újra végigjátszotta magában ezt a különös szituációt. A legkisebb esélye sem volt meg annak, hogy ez valóság lehet. A realitás mindig visszahúzta a földre, akárhányszor szárnyalni kezdett a képzelete.
A megszokott utat megtéve a hűtőre kiragasztott lapért nyúlt és letépte.
"Jó reggelt kincsem!
Ma is csak későn tudok jönni. Kérlek menj el az öcséd focimeccsére! Tudod, hogy sokat számít neki. Ma a nagyiéknál aludt, így oda is onnan megy. Viszont a meccs után hozd haza.
Puszi, anya."
Letette a papírt az asztalra, majd reggelit készített. Számára ez a nap nem volt más, mint egy újabb jelentéktelen nap kezdete.
Végül ha semmit tevéssel is, de az idő elrepült. A lány fejvesztve rohangált a ruhái után, majd mikor átöltözött, rohant tovább a pályára.
Út közben dobott egy két hátast az ide-oda teleportálódó jégrétegeken, de nem érdekelte. Az emberek viszont annál jobban nézték.
Egy lány, aki két méterenként felborul, tényleg elég szórakoztató látvány.
Végül elért az épülethez, amihez indult.
Egy hatalmas, fedett műfüves pálya volt ez, ahova testvére majdnem hogy napi szinten kilátogatott.
Már pöttöm kora óta úgy rúgta a labdát, mint egy profi. A vérében volt.
Ez volt a hobbija és az életcélja egyben. Habár ez nem jelentett a fiú számára biztos megélhetést a jövőben, a szülei mégis támogatták. Lelket öntöttek belé és az összes meccsére elment valaki. Ha nem is tudott az egész család a lelátón ülni, de egy ember mindig figyelemmel kísérte.
A stadionba beérve, Ailee lekapta magáról vastag kabátját és megigazította magán krémszínű kötött pulcsiját. Össze-vissza álló hajszálait rendbe szedte, majd felsétált a székekhez és leült. Az aprócska focisták már a bemelegítő köreiket futották. A kis Jihoo mikor észrevette nővérét az egyre fogyó ülések között, új erőre kapva intett egyet, majd lefutotta az utolsó hosszt.
Ailee mosolyogva figyelte a kisfiút, ahogy mindent beleadva és koncentrálva issza magába az edző szavait az aznapi stratégiáról.
Hirtelen azonban egy idegen test vetődik le elé, eltakarva az egész kilátást.
Egy világosbarna hajú, magas fiú ült le az előtte elhelyezett ülésre. A lány picit előre hajolt, majd megkocogtatta a vállát. A felhőkarcoló hátra fordult meglepetten, majd fagyos tekintettel a mögötte ülőre nézett.
Aileeban a vér is megfagyott. A srác kisugárzása ridegebb volt, mint az időjárás odakint.
-Ömm. Elnézést, de nem tudna egy picit arrébb ülni? Nem látok semmit. -szólalt meg végül. A fiú szemei kikerekedtek, majd azonnal a cuccai után nyúlt.
-Jaj, nagyon sajnálom. -állt föl, majd végignézett az embertömegen. A stadion kis híján megtelt már, alig volt pár szabad ülés.
-Ha gondolja, le ülhet mellém. Úgy látni is fogok. -mosolyodott el a lány, hiszen a hidegséget sugárzó fiú, most esetlen kisgyereknek tűnt. Talán még sem olyan, mint amilyennek látszik.
-Oh, köszönöm. -mosolyodott el a srác is és boldogan leült a lány mellé. -Én Wu Fan vagyok, de szólíts csak Krisnek. -mutatkozott be.
-Én Ye Jin vagyok, de mindenki Aileenak hív. -viszonozta Kris kedvességét. Közelebbről megnézve, a külföldi, kis akcentussal beszélő fiú igazán sármos volt.
Határozott arcéle kiemelte tökéletesen beállított haját. Vastag szemöldöke kellőképpen hangsúlyozta mandula alakú szemeit. Akárcsak egy modell. Vonzotta a tekintetet.
-Szereted a focit? -törte meg a kettejük között ülő csendet a fiú.
-Nincs más választásom. -kúszott mosoly a mellette ülő arcára. -Az öcsém csak arról beszél. -nézett Kris mélybarna szemeibe.
Egy pillanatra nem tudott megszólalni. Megdermedt.
Azonban hamar észbe kapott és folytatta.
-A Bayern így győzött. A Real megint itt meccsezett. A Barca így, Messi úgy... Naphosszat csak erről beszél. - nézett le az izgatottan bemelegítő gyakorlatokat végző testvérére. - És te? -kérdezett vissza.
- Részben én is a testvérem miatt vagyok itt. Habár nem vagyok jó ebben a sportban, de szeretem nézni. Nézd, ott! Ő az öcsém. -mutatott egy piros mezes, szintén elég magas kisfiúra.
-Mellette meg az enyém. -kapta tekintetét Krisre a lány. A fiú ugyan olyan gyorsasággal nézett Aileera. Mind a ketten meglepődtek.
-Jihoo-si? -kérdezte a srác.
-Chen-si? -kérdezte a lány.
Egymás testvérének nevét mondták, hiszen mind a ketten ismerték a két játékost. Azonban a családjukat nem. A két lurkó legjobb barátok voltak, ha nem a pályán, akkor egymásnál voltak vagy az iskolában. Ezért okozott akkora meglepetést egymásnak a két elsőszülött.
Végül nevetésben törtek ki, majd mind a ketten elégedetten meredtek az apróságokra, akik idő közben elkezdték a meccset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése